A Gyémánt út megszelídített



























Gyász, ami kiteljesíti az életet; börtön, ami megmutatja a valódi szabadság felé vezető utat; meditációk, amelyek rádöbbentenek a tudat határtalanságának csodájára – és egy ember, láma Ole Nydahl, aki a Gyémánt útra lépve mindezt megtapasztalta, és – beteljesítve küldetését – elhozta a buddhizmust Európába



Áldást kaptam a lámától! Behunyt szemmel, homlokát homlokomhoz érintve, mély levegőt szívott, és kezeimet úgy helyezte el mellkasának két oldalán, hogy érezzem légzésének szabályos, megnyugtató ritmusát, melyet azonnal sajátomévá tettem. Kezébe vette a mindig magával hordott, korong formájú, ezüstszínű relikviát, amit személyesen XVI. Gyalwa Karmapától, az első tibeti láma reinkarnációjától kapott. Láma Ole Nydahl azért kapta ezt az ereklyét a Buddhizmus Karma Kagyü iskolájának szellemi vezetőjétől, hogy tovább tudja adni azt az áldást, amiben Ő is részesült a 60-as években, Nepálban, ahol felismerte, hogy életfeladata nem más, mint a Távol-Keletről áthozni a buddhizmust kontinensünkre. Néhány másodpercig a fejem tetején lévő koronacsakrához, aztán a torkomhoz, végül a szívemhez tartotta a Karmapa energiáival feltöltött kegytárgyat, majd a szertartás végén homlokon csókolt. Áldott vagyok – és szerencsés, mert áldásomat megelőzően beszélgethettem is a Koppenhágában született dán, lámával, aki most megjelent könyve kapcsán – melynek címe Első lépés a Gyémánt úton – látogatott Magyarországra.

– Bemutatkozásunkkor mosolyogva, baráti öleléssel és puszival köszöntött. Minek köszönhető ez a közvetlenség?
– Szeretem az embereket, ezért számomra jó érzés megérinteni Őket. Ezenkívül az érintéssel még több információt kapok a másikról.

– Számomra az arcán lévő szaturnikus, mélyen lefelé szaladó ráncai a legbeszédesebbek. A Nagy Tanító vonásai ezek, melyek rengeteg életbölcsességet, azáltal számtalan nehézség megtapasztalását is tükrözik. Talán a legutóbbi lehetett felesége, Hannah halála. Milyen az élete nélküle?
– Buddhistaként mindennap a mulandóságon meditálok. Tudom, hogy az érzések és a gondolatok változnak, a testek pedig megöregednek és meghalnak. Feleségem, aki társam volt a küldetésem beteljesítésében is, nem csupán mint nő a férfinak, több jövendölést is kapott, melyek mind arról szóltak, hogy örülhet, ha megéli a 60. életévét. Hosszú betegség után két éve április elején ment el, és abban a hónapban, 17-én lett volna 60 éves.

– Mit gondol, önbeteljesítő jóslat áldozatává vált, vagy az Ő ideje lejárt?
– Úgy érzem, Hannáhnak több dolga lett volna, mint amennyit el tudott végezni. A karjaimban halt meg, úgy, hogy az utolsó óráiban tizenötször jött vissza a klinikai halálból. Biztos vagyok benne, hogy sokáig visszatartotta az a rengeteg feladat, amit itt kellett hagynia.

– Az embert nem csak a feladatai, hanem a szerettei is marasztalhatják…
– Amikor utoljára visszajött, mondtam Neki, menjen, mert látom, milyen fájdalmas már az ittlét. Ekkor tudta elhagyni a testét. Egész éjszaka a karomba tartottam, és reggel olyan mosolyt láttam az arcán, mintha valami finomat ízlelt volna. Tudom, hogy jó helyen van, a buddhista Paradicsomban. Ugyanakkor érzem a jelenlétét.

– Mit érez?
– Azt, hogy olyan, mint a szél: mindenhol ott van, minden teret betölt. Közös utunk során, míg én nagyobb csoportokat tanítottam, Ő kisebekkel foglalkozott, ezért tevékenysége az enyémhez képest kevésbé került előtérbe, annak ellenére, hogy nagyon fontos volt. Érdekes módon, mostanában felbukkannak előttem ennek a nagyszerű asszonynak a tanításai, és eljutnak hozzám a felvételek, amelyeken beszél. Hallgatom, és közben úgy érzem, gazdagítja a saját kiteljesedésemet. Csodálom, amiket mondott. Sosem volt félelem a gondolkodásában és a szavaiban.

– Önnek vannak félelmei?
– Aggódom a világban terjedő olyan vallások és filozófiák miatt, amik lerombolhatják mindazt, amin 2000 éve dolgozunk.

– Személyes félelmekre gondoltam...
– Azok nincsenek. 68 éves vagyok, ejtőernyőzöm, már több mint százszor ugrottam, és elég nagy sebességgel motorozom.

– Úgy látom, az évek múlásával csak fokozza az adrenalint… Régebben megelégedett a bokszolással, ami viszont roppan agresszív sport. Mit tükröz ez a választás a személyiségéről?
– Vad voltam, de nem agresszív. Jó érzés volt, hogy meg tudtam védeni azokat a barátaimat, akik lázadó külsejük, elsősorban hosszú hajuk miatt összetűzésbe keveredtek másokkal. Még mindig rendkívül gyorsan tudom használni a kezemet és a lábamat, ha szükség van rá, ám kétségtelen, hogy az indulataimat egy ideje már jól tudom kezelni. Legutoljára (ez nagyon régen volt) akkor ragadtattam el magam, amikor Oslóban egy hölgyet védelmeztem meg a támadójával szemben. Emlékszem, miközben ugrottam a férfi felé, megszólalt bennem egy hang: Ole, még jó, hogy nincsenek a tudatodat megzavaró érzelmeid…!!! Aztán végül egy Dán-csókkal köszöntem el az illetőtől, ami azt jelenti, hogy a homlokommal betörtem az orrát. Manapság az erőnlétemet inkább edzőteremben teszem próbára. Itt, Magyarországon, a Huszár utcai buddhista központunkban is van egy jó kis terem, most éppen onnan érkeztem.

– Sokadik alkalommal jár hazánkban. Mit gondol a magyar spirituális befogadásról?
– Ebben az országban az a különleges, hogy ide nem a feleségem és én hoztuk el a buddhizmust, mint a többi európai országba, hanem Kőrösi Csoma Sándor ezt már sokkal régebben megette. Ez bizonyára kedvező befolyással van a nemzet spirituális nyitottságára. Magyarország az egyetlen hely, ahol ilyennel találkoztam.

– Írásait olvasva feltűnik az életének egy olyan szakasza, ami rendkívül meghatározó volt, ezért nem lehet kérdés nélkül elmenni mellette, még akkor sem, ha már régen lezárult. Mikor érezte utoljára, hogy hiányzik a drog?
– Amikor abbahagytam, azért tettem így, mert már nem találtam benne élvezetet. Közben láttam, hogy a barátaim közül sokan belehalnak a szerek az alkalmazásába. Azóta egyszer használtam drogot. Az amazonasi esőerdőben részt vettem egy szertartáson, ahol találkoztam a helyi varázslóval, akivel jó kapcsolatot alakítottam ki, de valójában ekkor már nem tett rám túl nagy benyomást a szer.

– Eredetileg miért kóstolta meg?
– Az érdekelt, hogyan hat a tudatomra. A testi hatások sohasem csigáztak fel. Elsősorban mindig is a tudat határa, illetve határtalansága foglalkoztatott. Ma már tudom, hogy azért voltam ennyire kíváncsi, mert előző életeimből megmaradt meditációs élményeim ismétlődéséhez kerestem az utat, és eleinte azt gondoltam, a drog segít majd eljutni a vágyott állapotba. Persze nem ez volt a helyes út, adódtak is belőle problémáim, még börtönbe is kerültem. És milyen érdekes, éppen a rácsok mögött tapasztaltam meg a valódi szabadság érzését! Ott ugyanis nem maradt más lehetőségem, mint segítségül hívni a meditációt. Ezáltal éreztem meg, hogy csak a testet lehet bezárni, a szellemet sohasem. A Gyémánt út, vagyis a buddhizmus általunk képviselt vonala végül megszelídített egy olyan bajkeverőt, amilyen én voltam. A meditáció sokkal többet jelent a kábítószernél.

– Mit él meg ilyen gyakorlatok során?
– A meditációknak az a célja, hogy meglássuk a tükröt a megjelenő képek mögött, tehát magunkra vonatkoztatva tudjuk értelmezni őket. Ezek a tapasztalások mindig velem maradnak, nem mulandóak, mint a különféle szerek segítségével szerzett megélések. Így a meditációknak köszönhetően hosszú ideje már nem csak órákig vagyok boldog, hanem folyamatosan.

– Elbeszéléseiből tudjuk Önről, hogy látott és tett is már olyan dolgokat, amiket hétköznapi értelemben csodának neveznek, mert túlmutat a fizika törvényein. Előadásai során bizonyára sokszor kérik, hogy mutassa be ilyen irányú képességeit, bizonyosságképpen a kételkedőknek. Mit gondol ilyenkor?
– Megteszem a tőlem telhető legtöbbet. Ahhoz viszont, hogy a csoda megtörténjen, kell lennie egy gyűrűnek és egy kampónak. A kampó az én kívánságom, a gyűrű pedig a nyitottság, ami szükséges ennek megvalósulásához. A kampó nem mindig talál bele a gyűrűbe. Azt gondolom, csodát csak akkor szabad kérni, amikor valóban szükség van rá, ám akkor nem érdemes, amikor valaki csak mozizni szeretne… Különben is, a hétköznapi csodák nem érnek semmit, mert az emberek a végsőkig hitetlenkednek. Ám azok a csodák, amelyek fontos változást hoznak az életben, és belső átalakulással kapcsolódnak össze, azt eredményezik, hogy az ember fényt lát ott, ahol azelőtt sötétség volt, és megszületik benne az erő és szándék ahhoz, hogy másoknak segítsen, pedig azelőtt még magán sem tudott.


– Idézni szeretném egy magyar buddhista tanító, pszichológus, filozófus, Prof. Dr. Popper Péter meglátását, miszerint: „... az igazi mester nem járja szuperszonikus gépekkel a világot, és nem hirdeti magát plakátokon…” Mit gondol erről?
– Neki is megvan a maga igazsága, és nekem is. Számomra ez szükséges ahhoz, hogy sok emberrel tudjak találkozni, és tanítani tudjam őket. Egy-egy előadásomon kb. kétezer ember gyűlik össze. Úgy érzem, így tízszer többet tudok tenni annál, mintha csak kétszázan lennének, és százszor többet annál, mintha csak húsz ember lenne jelen. Tisztában vagyok vele, hogy akár holnap meghalhatok, de amíg itt vagyok, úgy kell élnem, hogy a lehető legtöbb emberrel találkozzak. Biztos vagyok benne, hogy Popper Péter számára az Ő tanítási módja a helyes, az én számomra pedig az enyém.

– Milyen tanítást adna nekem a hátralévő két percben, ami fejlődésemet és boldogságomat szolgálja?
– Vizsgálja meg a saját tudatát! Nézze meg, van-e íze, szaga, színe, mérete vagy bármilyen hasonló tulajdonsága! Amikor rájön, hogy a tudata nem rendelkezik ilyen tulajdonságokkal, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a tudat nem született, nem létrehozott, ezért sosem fog megszűnni. Ha ebből a megértésből néz a világra, megnő az intuíciója, és megszűnnek a félelmei. Ekkor már nem a jövőben, vagy a múltban él, nem reménykedik valamiben, vagy fél valamitől, hanem egyszerűen mindenben, ami történik, a tudat gazdagságát látja, és ettől örömtelivé válik. Felfedezi, hogy minden olyan, mint egy álom, és észreveszi, hogy a többiek nagyon sokan vannak, Ön pedig egyedül. Ezáltal elkezd természetessé és természetesen kedvessé válni. Ezen az úton pedig egyértelmű lesz, hogy sokkal fontosabb mások számára cselekedni, mint a saját érdekünkben. Ha rájön, hogy a tudat határtalan, és mindig ragyog, akkor Ön lesz a legboldogabb és leghasznosabb nő a világon, mert minden tulajdonsága ki tud bontakozni.

INFO:
Láma Ole Nydahl: Első lépés a Gyémánt úton (Jaffa Kiadó)

Sziebig Tímea
Copyright © Buddhizmusma - Olvasóterem